Arról talán még keveset meséltem, hogy hogy is jutottam el idáig, hogy ételkészítésről írjak blogot. Most sem fogok a végére érni, de volt az életemnek egy olyan szakasza, amikor a kulináris örömök jelentették a legkisebb élvezetet, sőt magamat megerőszakolva kellett munkát vállalnom vendéglátóipari eseményeken, rendezvényeken. Ezeken nagyon rosszul éreztem magam, legbelül éreztem, hogy nem vagyok egy kiköpött pincér, sőt legkevésbé sem érdekel a vendégek ezirányú (ki)szolgálása, és az ehhez kapcsolódó alázat és rendelkezésre állás. Ez méregként hatott szervezetemben az egyéb vendéglátóipari ágazatok megkedvelésére is. A technikai, szakmai hiányosságok, és az érdeklődés hiányából fakadó pökhendi nemtörődömség, pedig csak olaj volt a vendéglátással való összeférhetetlenségem tüzére. Ilyen zaklatott  lelkiállapotban kellett egyszer felvágnom, egy legalább 100 fős rendezvényen, a Hungarocamion ki tudja hanyadik – legalább háromemeletes – születésnapi tortáját a Marriottban. Majdnem sikerült eliszkolnom, de kiszúrták “azt a fiatalembert a fehér köpenyben”. (tovább…)

Tweet