Nem tudom ki. hogy van vele, de feltételezem, hogy a legtöbb internetes napló életében eljön egy pillanat, amikor leszáll a blog íve (elsősorban kedvben mint látogatottságban), és dönteni kell a ‘hogyan továbbról’. Így vagyunk ezzel most mi is. Elfogytunk, minden értelemben. Kevesebbet írunk, kevesebb kedvvel, unjuk a szokásos témáinkat, unjuk magunkat, magasztosítva, alkotói válságban szenvedünk. De még mielőtt mindenki temetne, vagy túlságosan is szomorú lenne ez a bejegyzés karácsony szent ünnepén, elmondom, hogy tettünk lépéseket, hogy ez megváltozzon. Jövőre indítunk legalább egy új rovatot, irányt, amelyről még csak rébuszokban beszélhetek, de egy hiánypótló irány lenne. Nem tudjuk, meddig jutunk vele, de magunknak is kell az inspiráció, úgyhogy majd menet közben kiderül, hogy bírjuk-e, akarjuk-e. Ha ez menne, akkor szintén van még egy-két új ötlet a tarsolyunkban, de erről még felesleges beszélni. Szóval jövő év elején felszívjuk magunkat, aztán meglátjuk.

Na de akkor jöjjön a számvetés. Ahogy már a szomorú bevezetőmbe jeleztem, nem állunk jól számokkal. A bejegyzések száma folyamatosan csökken. Ezt a következő chat remekül példázza.

Ha személyeskedünk, akkor azt látjuk, hogy én, der Chef írtam a legtöbbet, számszerűen 35-öt, de ez a tavalyi 64-hez képest semmi. Poissonnier enyhén csökkent (17-ről 12-re), Commis de Cuisine erőteljesen csökkent (18-ról 8-ra), és hát Sous Chef kolléga a nagy vesztes, a tavalyi 20 bejegyzés után egyedül egy szarvassültről írt idén.

Sok jó dolog is történt azért ebben a néhány bejegyzésben. Például elindult a der Pék rovat, amelyre elég nagy kereslet van, sokan sütnek kenyeret, és egyre többen használnak teljes kiőrlésű lisztet ehhez alapanyagként, szóval ez az év egyik nagy újítása volt nálunk. Jártunk Londonban megint, sőt ezúttal Edinburgh-ben is. És ez volt az az év, amikor rákaptunk a kínaira, Wang mesternek hála megismerhettük, milyen is az igazi kínai konyha a gyorséttermi változat után. Vettem is emiatt egy bárdot. Bár nem tűnik nagy dolognak, mi mégis büszkék vagyunk, hogy idén megsütöttük azt a T-bone-t.  Szintén apróságnak tűnik, de ipad barátok lettünk, tehát már táblagépen is öröm minket olvasni. Ami viszont ennél nagyobb dolog, hogy ebben az évben is meghatároztuk a következő szezon divatszíneit, már ami a disznóvágás divatját illeti.

Ami a legfurcsább, hogy a csökkenő bejegyzésszám ellenére nőtt az oldalunk látogatottsága, amely vélhetően a szerényen növekvő népszerűségünkön túl, a facebook jelenlétünk, és a google barátságunk eredménye, ez utóbbi pedig tudjuk, hogy kinek köszönhető. Szóval 2011-ben 80,000 egyedi látogatót vonzott a blogunk, amely duplázást jelent az előző évhez képest, ezek a felhasználók 140,000 oldalletöltést generáltak, amely szintén majdnem duplázást jelent, szóval ezzel a trenddel végül is kiegyeznénk.

Kulcsszavak szempontjából, a legtöbben a tatár beefsteak-re jöttetek a keresőből, de – meglepő módon – a valóban kiugróan jó meggyszörpöm is sok embert vonzott be, nem beszélve az élesztő nélküli kenyérről, ami talán az egészséges étkezés térnyerésével pláne nem meglepő.  A kereső mellett sokan rss-ből néznek minket, tavaly 904-en követtek minket, most 1943 feliratkozottunk van, ami lássuk be nem rossz növekedés szintén. Lehet, hogy még kevesebbet kellene írnunk? A viccet félretéve, twitteren már 135 követőnk van (tavaly 107), 138 embernek pedig tetszik a blogunk a facebook-on. Egy pillanatra elidőznék itt is. Legnépszerűbb bejegyzésünk – facebook like alapján – a Wang mester főzőkurzusa volt (15 like), éppen megelőzve az idei hízóvágást (12 like).

Amúgy elkezdtünk mindenfélét is írogatni, megosztani a nyári konyhánkban, amely kevesebb időt vesz el tőlünk, mégis hasznos lehet sokunknak, ha látunk egy-két érdekes dolgot, ha már annyi külföldi gasztrolapot olvasunk. Az idei év legjobb, pontosabban legáhítottabb képét is innen választottuk, ami a poszt nyitóképe lett, kicsit visszaemlékezve a nyár ízeire, színeire.

Ezzel az összefoglalóval köszönnénk meg mindenkinek, aki minket választott 2011-ben, és egyben jelezzük, hogy jövőre találkozunk ugyanitt.

BUÉK.

Tweet

Ami egyből újdonság volt, hogy betértem egy sushi önkiszolgálóba, ilyet még nem próbáltam. Nem is történt semmi különös, a sushi és a többiek minősége rendben volt, nagyjából pont olyan volt, mint az itthoni házhozszálított sushik.

A munka ezúttal Kensington Olympia részhez szólított, ahol a helyi pubban sikerült azért rendes ételhez jutni. Mind a hamburger, mind a steak rendben volt, még ár-érték arányban is. Őszintén szólva kellett is, nehéz azért főtt étel nélkül bírni túl sokáig, mert bár a szendvics jó, de azért mégsem egy csirkepaprikás.

Az utam egyik nap Covent Gardenbe vezetett, ahol a Canteen-ban elfogyasztottam egy reggelit, ahol annyira friss parajt kaptam, hogy még mindig a számban érzem az ízét. Volt hozzá egy bubble and squeak dolog, ami valamilyen krumplilepény volt, nem volt rossz.

Az ebéd pedig a már korábban említett da polpo-ban volt, ahol paradicsomos húsgombócot ettem.

Utána a desszert pedig egy igazi különlegesség volt. A The Icecreamists egészen új megközelítésbe helyezte a fagyit, nemcsak mert az egész bohém stílusba volt öltöztetve, és a falon ott világított, a ‘God save the cream’ felirat, hanem mert olyan fagyikat lehetett kapni mint a ‘sex bomb’ vagy a “Priscilla cream’, amelyek a hangzatos neveik mellett, rendkívül finomak voltak, rég ettem ennyire könnyeden krémes fagyit. Az adagok pedig durvák, ha jól értettem, akkor jobban megérte két “gombócot” venni mint egyet.

Az egyik este Brixtonba mentem, ahol egy koncerten vettem részt, amely után betértem a Speedy Noodle ázsiai gyorsétterembe, amely átmenet volt a klasszikus, itthon is jól ismert kínai büfé és a kínai étterem között. Bár nem egy Wang mester konyhája volt, de azért tizenegykor nagyon jól esett a pekingi kacsa, véleményem szerint itthon is lenne kereslet egy ilyen egyszerűbb, rendesebb kínai gyorsétteremre. Talán egyszer majd Wang megcsinálja.

Amit még érdekesnek találtam, hogy minden nagyobb lánc kijött a saját smoothie-jával, így egyre kevesebb helyen kapni Innocentet, és hát a Pret narancslevét kóstolva, ez egyáltalán nem baj, az is pont olyan volt, mintha pont akkor facsarták volna. A Pret kapcsán volt még annyi érdekesség, hogy már árulnak, “sült” szendvicseket (hot wrap) is, az üzlet egyik oszlopa melegített, onnan lehet kivenni a jó meleg szendvicset, én egy húsgombócosat majszoltam el a repülő indulásáig.

Jártam a Waitrose-ban is, attól sokkal többet vártam, de azért találni jó termékeket. Vettem jó sok pot noodle-t, csak paradicsomból készült ketchup-öt, mikado-t, eredeti twiglets-t, szóval mindenféle jó került a kosaramba.

Pete Dohertyvel búcsúzunk.

Tweet

Végül Edinburgh-öt választottuk a városnézés helyszínéül, részben mert mindig is érdekelt a skót táj szépsége (még ha ebből most csak ízelítőt kaptunk), valamint nem akartam most Isztambulba menni. Nem bántuk meg, Edinboró jó hely, és ami talán a blog szempontjából még fontosabb, számos gasztronómiai vonatkozású élménnyel tértünk haza.

Korábban, amikor Londonban jártam, bemutattam számos izgalmas helyet, éttermet, ételt, édességet, rágót, smoothie-t, mindent.  Edinboró is az Egyesült Királyságban van, tehát azért nem fordul meg a világ gasztronómiai vonatkozásban sem, de azért vannak apró eltérések, pontosabban sok új dologgal találkoztunk. Mindjárt az első, hogy a Londonban megszokott és kedvelt márkák, úgy mint Eat., Pret, Innocent kevésbé hangsúlyosak itt, főleg a szendvicsek, amelyek gyakorlatilag alig találhatóak meg. Vannak új márkák, de ami nagyon gyakori, az a saját márka. Rengeteg Marks & Spencer van, ott pedig csak saját márkás smoothie és szendvics van. Nem ettem még noodle-t, azaz ilyen tésztalevest, vagy nem tudom pontosan, mi ennek a magyar megfogalmazása,  de most kipróbáltam egy reptéri verziót (majd itthon a Pot Noodle márkát), amit csak fel kellett önteni vízzel. Nagyon jó volt, továbblépés ez a hazai porlevesekhez képest, azt biztos.

Első nap egy helyi kocsmába tértünk be, hogy egyrészt beszippanthassuk a jellegzetes elfojtott – régi dohányos időket felelevenítő – illatokat, illetve hogy egy jó sör mellett együnk valami finomat. Amikor megkérdeztem a pultost, hogy melyik a legjobb helyi sör, és a pultnál ücsörgő – láthatóan helyi törzsfogyasztó – még rá is bólintott a pultos által javasoltra, tudtam, hogy nem lesz gond. Nem is volt, bár nem az én világom (ha úgy tetszik not my cup of tea) ez a krémes, barnába hajló sörtípus, de nem esett rosszul, sőt úgy éreztem, hogy megtaláltam az átmenetet a Guinness és láger között.

Two Fat Ladies és a Shandon Belles

Másnap megnéztük Glasgow-t, ami látnivalók szempontjából viszonylag gyér, de ha már ott voltunk, akkor be akartunk térni a Two Fat Ladies nevű helyre, amely az egyik legjobb étterem tengeri fogások szempontjából. Valószínűleg mi érkeztünk rosszkor, mert a hely üres volt, és kívülről benézve, túl elegánsnak tűnt az étterem, egy feszengős ebédre ezúttal nem vágytunk. Viszont a szomszédban volt a the Shandon Belles “fiókétterem”, ami egy fokkal családiasabbnak tűnt. Itt sem volt telt ház, de az atmoszféra kellemes volt egy jó ebédhez, kaptunk itt is friss halételeket. Egyébként a Two Fat Ladies nem két duci hölgyről kapta a nevét, nem is a népszerű BBC sorozat után, hanem a 88-as bingószám beceneve. Őrület.

Mussell Inn

A Rose Street-en bandukolva a YoSushi-t kerestük, de nem találtuk. Ekkor az utca információs tábláján figyelmesek lettünk egy Mussell Inn beszédes nevű helyre, amelyből következtettünk, hogy de megennénk egy kis kagylót. A hely meglepett minket a szerény visszafogottságával, és barátságos kiszolgálásával, nem beszélve a hibátlanul elkészített kagylókról és a friss osztrigáról. Talán ekkor tisztázódott le bennem, hogy a skótok nagyon büszkék arra, amilyük van, lépten-nyomon kiemelik azt, ha az a sajátjuk. Így volt ez kagylóval is, amelyről ezt írták: ‘Our mussels are grown on ropes the West of Scotland and the Shetland Isles. They feed naturally in the plankton rich waters. Sustainability and care for the environment are an important part of the natural cultivation skills practised by our growers.’ Mikor másodszor tértünk vissza, már egy kiló kagylót kértünk, tudtuk nem hibázhatunk. Csak az osztriga friss illatáért megérte volna betérni oda. A helyben sütött, nagyon friss kenyér, pedig csak hab volt a tortán a mártogatáshoz. Ha valaki Edinboróban jár, mindenképpen próbálja ki ezt a helyet, nem fogja megbánni.

Hopp, egy Cadbury Balaton szelet útközben.

Oink

Egy meglepetés. Az esti koncert után kiszúrtuk a malac alakot, másnap a kirakatban már egy szép sült kismalac fogadott, mellette a hús. Az Oinkban a szendvics egyszerű, zsömle közé a malachús, rá a ropogósra sült malacbőr, végül rá almaszósz vagy chili, amivel az egész tradicionálissá válik. Az almaszósz kifejezetten jól illik a malachoz. Persze a malacok nevelése sem csak úgy történik. Majdnem vettem egy malac-rózsaszín pólót is, de nem volt méretben. Jól jött volna egy divatbemutatón.

Valvona & Crolla

Ez volt az egyetlen hely, amiről olvastunk egy rövid beszámolót egy külföldi lapban. Pont a bacon-ös szendvicset fogyasztott valaki, de azt úgy, hogy kedvet kaptunk tőle. Meg is kóstoltuk, és bár nincs túlbonyolítva, de mégis ez volt az egyik legjobb reggelink. Az erőnk pedig kitartott estig, hála a szalonnának.

Azt nem emelném ki, de találtunk egy Fudge House of Edinburgh nevű helyet, ahol rengetegféle fudge-ot, azaz tejkaramellát lehetett kapni. Nagyon intenzív íze volt annak, amit mi próbáltunk.

Az egyik nap, pedig még egy koncertre is eljutottunk, ezzel zárnám a soraimat, és mi mást mondhatnék, minthogy life goes on.

Tweet

A Culinaris-t ha megszorozzuk kb. hárommal kapjuk meg a Selfridges gasztro részlegét, ahol gyakorlatilag két órára elvesztem. Itt találtam Pepsi Raw-t, amelyet már régóta ki akartam próbálni. Itt kívántam meg a JellyBelly cukorkát is, amit soha nem ettem azelőtt, és be kell, hogy valljam, nagyon ízlett, kivéve a csokipuding és capuccino ízeket. Itt még vettem egy Wilkin&Sons Earl Grey teát, amely hihetetlenül jóízű, most értettem meg, mit is jelent valójában az earl grey.

Benéztem a legendás Fortnum&Mason áruházba, ahol szintén kisebb vagyonokat el lehetett volna költeni. Starbucks karamellás frappé (kávé nélkül), Juice Republic szintén valódi gyümölcslé, keserű Ale sör a George Inn-ben. Cadbury Wispa is ízlett.

Próbáltam Eat. sandwichet találni, de nem sikerült, így megint be kellett érnem Pret-tel, ami azért nem esett nehezemre.

Végül pedig lúdbőr Brixtonban a The Courteeners koncerten.

Tweet

Az olasz jellegű gyorséttermek szintén ilyen kategóriába tartoznak, elég sok lánc található meg, amelyek ételválasztékban nem tudnak ugyan sokkal különbözőt, de szolgáltatásban és extrában azért biztosan van különbség. A Vapiano párhuzam azért adta magát, de mégis volt egy két dolog, amelyben elég nagy eltérést tapasztaltam a Kitchen Italia javára.

Mindjárt az egyik ilyen volt, hogy belépve az étterembe az első asztalon 4 db MacBook Pro volt kitéve. Meg is kérdeztem a pincért, hogy az valami menő dekoráció-e, de ő elég furán nézett rám, és mondta, hogy nem, ezek azért vannak, hogy internetezni lehessen rajtuk. Nyeltem egy nagyot. Rajongani egyébként itt lehet. (:

A tészta maga (Tiger Prawns, Chilli & Garlic) hibátlan volt, nem is ragoznám, egyszerűen megvan a bája a gyorsan készített egyszerű tészta ételeknek.  Sajt elengedhetetlen kellék, ezért az asztalon parmezánreszelő állt a rendelkezésre (természetesen friss parmezán sajttal), amely szintén meglepő megoldás volt.

A humor leginkább a wc ajtón volt tettenérhető.

Egyébként ez volt az első étterem, ahol rám szóltak, hogy csak újságírói engedéllyel fényképezhetek. Na persze.

Tweet