Aztán eltelt néhány év, általában nem csalódtam az Iguana- (ott az epres margarita, ami mindent visz) Arriba-El Rapido tengelyben, és valahogy soha nem is éreztem, hogy ki kellene otthon próbálni a mexikói világot. Aztán tavaly megláttam, hogy a Wahaca kiadott egy könyvet, ami a beszédes Mexcian food at home nevet kapta, amit gyorsan meg is rendeltem. Átfutottam, de semmi. Aztán most a napokban pont olyan alapanyagok gyűltek össze, amely pont tökéletes alapanyagot képeztek egy mexikói vacsorához. Kedvet kaptam, bár igazából nagy aknamunka nélkül, mondhatni ukmukfukk csaptam bele a dologba. Igazából még azt sem nagyon tudtam, hogy mi is a különbség a különböző jól ismert típusok között. Meg vagyok néha úgy – általában, ha máshol jár az eszem – hogy minden racionalitást nélkülöz a tevékenységem a konyhában. Így fordult elő, hogya tortillákra sajtot reszeltem, majd félbehajtva betettem a sütőbe, és valamiért hittem, hogy utána még könnyedén ki tudom nyitni. Na, de ez volt a bemelegítésem, másnap már sokkal orientáltabban, és a fent említett könyvet is véve alapul vágtam bele a quesadilla készítésbe. Mi is a quesadilla?

A quesadilla is a flour tortilla or a corn tortilla filled with a savory mixture containing cheese, other ingredients, and/or vegetables, (often) then folded in half to form a half-moon shape.^[1] This dish originated in Mexico, and the name is derived from tortilla and the Spanish word for cheese queso.

A tortillákat kiterítem, majd az egyik felére teszek reszelt sajtot (javasolt a cheddar), rá jött a pirított gomba és cukkini, végül egy kis saláta. Ráhajtottam a másik felét a tortillának, majd így félbehajtva forró serpenyőbe tettem (amibe csak kis olíva került), azzal a felével lefelé, ahol a sajt volt, majd néhány percet pirítottam, majd fordítás és a másik oldal dettó. Ezután három darabba vágtam. Ilyen egyszerű.

Készült hozzá guacamole, aminek ugye az alapja a hibátlan érettségű avokádó. Ez most nem volt olyan. A magot eltávolítjuk, a húst lefejtjük, majd villával kellene összetörni. Ez most nem ment, így turmixgépbe került, hozzá ment egy kis koriander, só, bors, ezt összeaprítottam, majd kevertem hozzá kockára vágott paradicsomot, és vízitorma hiányában, egy kis salátakeveréket. A salsa ennél egyszerűbb volt, apró kockára vágjuk a  paradicsomot, majd hozzáadjuk a szintén apróra vágott hagymát, fokhagymát, koriandert, sót, borsot, és olívaolajat, hagyjuk egy kicsit összeérni.

Így kerekedett (és egy kis tejföllel) egy egész színvonalas mexikói vacsora kedd este, egy dolog hiányzott csak, egy jó epres margarita.

“Kedvezően hat a gyomorra, a bélrendszerre, krónikus hasmenés és szorulás ellen jó hatású, a szédülést, fejfájást enyhíti, a magas vérnyomást csökkenti, tisztítja a vesét és a húgyhólyagot, elősegíti a vizelet ürítését, tisztítja a vért.”

Nyilván nem, de úgy fest, hogy a fokhagymához hasonlóan, rengeteg pozitív hatása van. Azért fogyasztjuk, amiért a fokhagymát, imádjuk, még ha néhány szempontból gondot is okoz.
Pestot már korábban is csináltunk, de akkor persze a hagyományos irányt követtük. Medvehagyma szezonban nem kell sokat gondolkodni, hogy miből is érdemes kipróbálni a pestot. A dolog nem bonyolult, vegyünk egy adag mandulát, ha héjas, akkor érdemes leforrázni és a héjától megszabadítani, majd mehet a turmix-, de inkább aprítógépbe. Utána mellé a medvehagyma, de előtte azért szeleteljük fel. Előző nap a Lehel téren találtam egy házi tejtermékesnél friss parmezánt, azt is reszeltünk bele egy kicsit, valamint só, bors, és olívaolaj. Pépesítjük, de akár mozsárban is szórakozhatunk vele, majd megkóstoljuk párszor, amivel szükséges utánízesítjük.

Tökéletes pirítósra, kis borssal, citromlével, olívaolajjal (adott esetben meleg kacsazsírral) meglocsolva, de spagetti feltéteként is hibátlan. Egy biztos, nem tipikus randikaja.

Általában édesapám a torma felelős, de idén sikerült indokot találnia arra, hogy ne ő könnyezzen a konyhában. A reszelés ugyanis a legnehezebb az ecetes torma készítésének. Ettől mindenki óva intett, vegyek fel búvárszemüveget, csináljam a gangon, stb. Gondoltam vagyok elég kemény, nem kell nekem ilyen. A reszelés nagy része simán ment. Nem is értettem, hogy a többieket hogy csípte, vagy én vettem rossz tormát? Aztán nálam is gyorsan elkezdtek tisztulni a légutak. Amint megmozgattam a frissen reszelt tormát, hogy az üvegbe kanalazzam, azonnal megértettem mindent. Ennyi áldozat belefér. Nátha már sehol…

Tehát, miután lereszeltem a tormát üvegbe töltöttem és mielőtt megbarnulna ráöntöttem a levet, ami az alábbiak alapján készült.

• almaecet
• méz
• só
• víz

Az interneten fellelhető receptek szerint a cukorhoz ugyanannyi és még egy evőkanál ecet kell, 1 rész só és az ecet mennyiségénél kicsit több víz. Hát igen, ez így kicsit bonyolult. Alapnak nem rossz, de szerintem mindenki kóstolgassa. Ha úgy érzi elég ecetes/sós/cukros a lé, mehet a tormára. Mivel én a cukor helyett mézet, sima ecet helyett alma ecetet használtam, így rábíztam magam a nyelvemre. A visszajelzések szerint elsőre is kiválóan sikerült. Elrontani nagyon nem lehet, hajrá!

Ami külön dicséretes, hogy mindig van vegetáriánus vonal, tehát, aki már unja a húst, vagy csak egyszerűen nem eszik azt, simán talál magának vagy egy pesztós vagy egy zöldséges lasagnét. Én eddig ebbe a kettőbe futottam bele.

A srácok elvileg Milánóból jönnek, az alapanyagokat is onnan szerzik be. A tészta minősége valóban kiemelkedő, de amire esküszünk az az olívaolajuk, amit mindenre öntenek. Na az valami csoda. Tésztát elvitelre is lehet venni, bár a csomagolás pont ugyanaz mint ha ott ennénk meg helyben. Nincs túlcicomázva az egész, van a napi étel, meg kétféle üdítő, víz. De ami nagyon jó, hogy lehet venni friss tésztát, amit ők csináltak, külön érdem, hogy van ricottával, spenóttal töltött ravioli is. Nem olcsó, de friss és olasz. A pult alól vehetünk otthonra paradicsomszószt is, én ettől nem voltam valamiért elájulva, sokkal jobbat vártam, de mindenképpen próbáljuk ki, ha már unjuk az otthoni saját paradicsomszószunkat.

Párszor ott ebédelve, a műanyagdobozból tekerve a spagettit műanyagvillával, azon gondolkodtam, hogy vajon jó-e ez így, ahogy van? Vagy lehetne jobban, még izgalmasabban csinálni? A kérdés nehéz, mert ha valaki nem vágyik arra, hogy a szerethetőbb és hitelesebb Vapiano legyen, akkor felesleges. De ha sokkal több embernek akarnának örömet szerezni, akkor bizony érdemes lenne márkát építeni, kicsit feldobni a helyet, esetleg tányérokra merni a spagettit. Én hiszek az arany középútban, illetve Londonban járva mindig belefutok hibátlanul kivitelezett gyorséttermekbe, onnan sokat lehetne meríteni, de itthon is látni már jó példákat. De persze, ha ez az egész inkább csak a móka kedvéért, illetve tisztes megélhetés céljából üzemel, akkor jó úgy, ahogy van.

Régen, fogalmam sem volt, hogy léteznek különféle teák. Azt tudtam, hogy néha az egyik tea, amit otthon ittam kifejezetten rossz, néha meg nagyon finom. Amit tudtam, hogy a sárga színű Liptonnal ki lehetett volna kergetni a világból, meg volt valami zöld-sárga színű verzió is, az talán még rosszabb volt. Volt a menzás/kórházi teás világ minden előtt, amely tökéletes folyadéknak bizonyult, imádtuk, főleg ha fröccsöntött kancsóból fröccsöntött bögrébe került. Amúgy ezt ma is könnyű reprodukálni, sir morton garzon tea, egy filter egy nagy kancsóba (műanyag előnyben), hagyjuk jól kiázni, az sem baj, ha benne marad a filter. Cukrot ki kell tapasztalni, nálam 8 db kocka nádcukor a nyerő mennyiség. Citromból épp minimális, régen sem fért bele ez a luxus. De nem is erről akartam írni, hanem arról, hogy az egyik lipton teára felfigyeltem, mert az mindig olyan kellemes citrusos aromájú volt, így már tudtam, hogy ha abból készül a tea, akkor jó lesz. Aztán szép lassan realizáltam, hogy én az earl grey teák egyik nagy rajongója vagyok, tökéletesen illik össze a citrusos aroma a fekete teával. Számos márkát ki is próbáltam, hogy megtaláljam az igazit (ha van ilyen), de nehéz valamelyikre rámondani, hogy az lenne, mivel szinte mindegyiknek saját karaktere van, amely napszaktól, kedvtől függően fel tudja kelteni az érdeklődésem.

De először néhány szó az earl grey történetéről, én semmit nem tudtam az eredetéről, utána kellett néznem. Ez egy ízesített fekete tea, nevét II. Earl Grey angol miniszterelnök után kapta az ezernyolcszázas évek derekán. A történet persze hemzseg a legendától, mert a történet szerint Lord Grey egyik embere megmentett egy fiút a fulladástól, a fiú apja pedig egy kínai úr volt, aki háláját ezzel a teával rótta le. Persze a sztori sántít, mert Grey soha nem volt Kínában, ráadásul a kínaiak sokáig nem ittak fekete teát. Na de ez mindegy is, a lényeg, hogy a tea ízlett a Lordnak, ezért megbízta a kedvenc teakereskedőjét, egy bizonyos Twining urat, hogy keverjen egy hasonló aromájú teát. Így ő dobta először piacra az earl grey teát. (egyébként máig az egyik legbiztosabb választásnak az ő earl grey teája tűnik). Persze egy másik cég, a Jacksons of Piccadilly is kirukkolt a saját változatával, ők (is) azt állították, hogy a Lordtól ők kapták meg az eredeti kínai receptet. Mindegy, lényeg, hogy a Twinings kínai-, ceyloni-, és darjeelingi fekete teákat kevert össze egy csipetnyi lapsang souchonggal (egy bizonyos kínai fekete tea fajta, amelynek jellegzetes füstös aroája van).

A különböző típusokat az különbözteti meg, hogy milyen arányban keverik össze a kínai-, indiai-, ceyloni-, és füstölt teákat. Nagyon fontos a bergamott (bergamottfa olaját használják a jellegzetes aroma kialakítására) mennyisége, mivel ha túl sok, akkor “szappanos” lesz a tea, ha túl kevés, akkor sima fekete teát iszunk.

(a fenti történetet Kiss Mariann A teáról praktikusan c. könyvéből meséltük el).

Fogyasztásával valószínűleg nem lepek meg senkit. A teafiltert vagy teafüvet (kb. egy teáskanálnyi egy csészéhez) 95-100 fokos vízzel forrázzuk le, majd hagyjuk 3-4 percig ázni, utána távolítsuk el az “anyagot”. Az általam használt egyik márka, nevezetesen a Wiliamson Tea, annyira erős, hogy a leforrázás után néhány másodperccel már dobom is ki a filtert, nem is értem, miért ilyen erős, de nagyon markáns aromája van. (a képen legalul van, sajnos rosszul látszik)

A Wilkin&Sons volt sokáig a kedvencem, amit még Londonban, a Selfridgesben járva vásároltam. Itthon ezt nem lehet kapni, de érdemes egyszer kipróbálni, mert egy kicsit más a megközelítése ennek a teának. Aztán jó lelőhely itthon az ázsiabolt, ahol az English Teashop teáját vettem. Mindig ott akartam megvenni, de végül soha nem sikerült, ezért a British Storeban szereztem be a Twinings koffeinmentes earl grey teáját, illetve ha már ott voltam, akkor egy Tetleyt is vettem a klasszikus vonalból. Soha nem tudtam este inni, mert tényleg feléled az ember a koffeintől, így már erre is van megoldás szerencsére. Az ára amúgy horribilis.

Ezek a teák egyébként lágyabb ízűek, én ezeket szeretem, hisz mégiscsak a Lipton earl greyen nőttem fel, amelyet azóta is nagyon szeretek.

Majd elfelejtettem a legérdekesebbet, Mr. Grey’s teáját, amelyet egy tetszetős pohárban kapunk, mármint 20 filtert, kár, hogy az első tea után a pohár már nehezen használható fel újra. Egyébként ez a tea is kevésbé karakteres, tökéletes délutáni tea. Londonban, a John Lewisban szerezhető be.

Eddig ez a tapasztalaton az earl grey teákkal, de mondhatom, hogy ahol tudok újabb és újabbakat szeretnék megkóstolni. Kíváncsian várom, hogy másnak van-e bevált márkája, favoritja.